Tegnapelőtti megbeszélésünkön elbúcsúztattuk a bálnavadászokat, és ismét komoly dolgokkal kezdtünk el foglalkozni.

Megegyeztünk abban, hogy Zsombi enged a minimalizmus csábításának, és készít egy kevésbé retró honlap-változatot. Illetve a legutóbbi változatot átalakítja úgy, hogy a címlapon ne legyen szöveges ablak, és az almenük lapjain ne legyen a szövegbox mellett menüsor.

Ha jól emlékszem, a fejlécben látható faerezetes betétről megoszlottak a vélemények. Mintha lettek volna néhányan, akik ragaszkodtak hozzá. De úgy beszéltük meg, hogy megnézzük, milyen a dizájn nélküle. Gondolom, aztán majd eltűnődünk, hogy az egy ócska párizsi garniszállóban a halálos ágyán fetrengő Oscar Wilde-hoz hasonlóan felsóhajtsunk-e, "a tapéta vagy én, de egyikünknek mennie kell". Vagy nem sóhajtunk fel, és esetleg szavazunk. És persze megkérdezzük a vertikeieket is.

Megkértük Bencét és az éppen hiányzó Bercit, hogy végezzenek adatgyűjtést Sósvertike történetéről. Pontosabban: történeteiről. Ehhez előhalásztuk egy elfelejtett szerző feledésre ítélt munkáját, amit véletlenül éppen egy Vertikére nevében szinte megtévesztésig hasonlító elképzelt faluról készített, és majdnem nekikezdtünk a szöveg fikázásának, amikor kicsengettek.

De előtte még Kinga örömmel vállalta, hogy áttekinti egy pályázat 30 oldalas dokumentációját, Regi és Ági pedig ugyanennek a pályázatnak az eddigi és a tervezett tevékenységünkről szóló részét fogja megírni két héten belül. Ha sikerül, ebből fogjuk finanszírozni a júniusi munkánkat Vertikén.

De hol vannak a képről a bányászok? – tehetnénk fel a kérdést. És valóban: sajnos nem vállalták a szereplést blogunkban, mert nincsenek teljesen rendben a papírjaik. Ha valaki mégis látni szeretné őket, még mielőtt a víz lemosná arcukról a napi munka szennyét, könnyen talál róluk egy fotót a Williams College Museum of Art gyűjteményében. (Egyébként itt is letölthető.)